HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Thluna és Sungar két lépcsőforduló után egy előszobába jutott. A végéből újabb lépcsősor futott egy vasajtóhoz, de az ajtót hatalmas fémszobor őrizte. Egy fekete páncélos harcost mintázott, a pajzsán Cyric állkapocs nélküli koponyájával.

– Ott lesz Geildarr – jegyezte meg Sungar.

– Honnan tudod? – kérdezte Thluna.

Sungar a fémszoborra mutatott: az arcát gondos kezek csiszolták szép fiatalra, mintha csak egy isten nézett volna le rájuk, de a vonásai eltéveszthetetlenül Geildarra hasonlítottak.

Thluna halkan kuncogott, és megérintette a kilincset. A szobor abban a pillanatban életre kelt. A szemében bíborfény gyúlt, és Thluna keze után nyúlt. A barbár harcos kitért előle, így a szobor fémkeze a vasajtón csattant. Thluna hátraugrott, éppen időben, mert a gólem már felemelte a lábát, és rá is taposott volna. A lába olyan erővel csapódott a padlónak, hogy beleremegtek a falak.

Sungar lesújtott a vállára a csatabárddal, és sikerült behorpasztania. A gólem a törzsfőnök felé fordult, de nem elég gyorsan, így az ütése célt tévesztett. Most Thluna csapott le rá a másik oldalról, és ő is behorpasztotta egy kicsit, de a gólemnek szemmel láthatóan nem esett komoly baja.

– Erős és kemény – állapította meg Sungar, majd újabb csapást mért rá. – Nem csoda, hogy Geildarr a maga képére formálta. Pont olyan, amilyen ő sosem lesz.

•

A csata hangjai bekúsztak Geildarr dolgozószobájába is.

– Már az ajtónk előtt járnak, Geildarr! – kiáltott fel türelmetlenül Ardeth. – Ideje meghozni a döntésedet.

– Legyen hát! – mondta, és elfordult az erkélytől. A városban már alig maradt ép épület. Mindenhol sűrű por kavargott. Az egyik könyvespolcra mutatott. – Akkor menjünk a titkos folyosón keresztül. Kisurranunk a városból, azután...

– Azután mi lesz, Geildarr? – kérdezte most már dühösen Ardeth. – Talán azt mondod majd Fzoulnak, hogy egy megvadult barbár elzavart az erődből?

– Runlatha Szíve olyan erőt rejthet magában, amely felér tíz Llorkhkal! Nem adom vissza Sungarnak, még akkor sem, ha azzal megmentem a várost. – Az asztalon lévő drágakőre nézett. Még most is békésen és egyenletesen világított, pedig a világ összeomlott körülötte. Korábban túlélte Netheril bukását, miért pusztulna el Llorkh elestekor? Geildarr érte nyúlt.

Ardeth odaugrott, és megfogta a kezét.

– Nem a tiéd, Geildarr – mondta. – Elloptam ugyan a Menedékből, de ettől még nem lett az enyém. És a tiéd sem. Sosem lesz az.

Geildarr a drágakő fölé helyezte a tenyerét. Nem fogta meg, csak megérintette, még egyszer, utoljára.

•

A gólem visszacsapódó karja eltalálta Thlunát. A fiatal barbár nekirepült a falnak. Nagyot nyekkent, a levegő kitódult a tüdejéből, de talpon maradt, és a bunkóját sem ejtette ki a kezéből.

Sungar ismét a gólem vállát célozta meg, pontosan ott, ahol először is eltalálta. Próbált rést vágni rajta a nyakánál. A fémszörnyeteg Sungar felé fordította a fejét, és kinyitotta a száját. Zöldes köd áramlott ki a gyomrából, amely gyorsan beterítette az egész előteret. Sungar újabb csapásra emelte a csatabárdot, de a szúrós szagú köd bekúszott az orrlyukain, és azonnal felfordult tőle a gyomra. A szeme könnybe lábadt, és érezte, hogy gyomra tartalma felkúszik egészen a torkáig. A lába megroggyant, hátratántorodott, majd a lépcső lábánál térdre rogyott. A csatabárd kifordult a markából, a szemét elvakították a könnycseppek.

Thlunát is hányinger fogta el, de sikerült úrrá lennie rajta. A ruhájával próbálta eltakarni az arcát. Ilyen fertelmes bűzt még nem érzett. Rosszabb volt bármelyik büdösborz szagánál, sőt az oszló tetemekénél is. Az előteret ellepte a köd. Semmit sem látott, csak a gólem nehéz lépteit hallotta.

Váratlanul szél kerekedett a helyiségben, és felkavarta a ködöt. Az erős fuvallatok eloszlatták a bűzös gázfelhőt. Thluna a gólemet kereste a tekintetével, aki gyilkos csapásra készült a magatehetetlen Sungarral szemben. Miközben Thluna még mindig a hányingerével küszködött, egy női alak támadott rá a gólemre. Kellin!

– Örülök, hogy épségben vagy, Thluna! – kiáltott oda a lány, és lecsapott a kardjával a gólem testére. Sajnos nem ejtett rajta komoly sérülést, csak néhány karcolást és egy kis horpadást.

– Ahogyan én is – kiáltott vissza Thluna, majd ütlegelni kezdte a fémszörnyet a bunkóval. Gongszerű, tompa, kongó hang töltötte be az előteret.

Thanar és Lanaal Sungarhoz rohantak, és odébb ráncigálták. A gólem utánuk nyúlt, és sikerült megragadnia a druida derekát. Magához rántotta és megszorította. Lanaal kétségbeesetten felsikoltott, amint meghallotta a csontok reccsenését. A gólem végig őt és Sungart nézte, majd elfordult. Kellin és Thluna irányába indult, miután a földre dobta a druida ernyedt testét.

Thanar feje fájdalmasan koppant a kemény lépcsőn.

– A Szárnyas Anya szent nevére! – fohászkodott könnyes szemmel Lanaal. Úgy tűnt, a druida csípője teljes egészében kifordult. A törött bordák bizonyára átfúrták a tüdejét. A vér egyre nagyobb tócsába gyűlt alatta. Lanaal meg akarta fogni a kezét, de Thanar elhúzódott előle.

– Faapó, csak még egy utolsó kérést – mondta elhaló hangon. – Töltsd fel erővel a törzsfőnököt! Szívd ki a mérget a testéből, és adj új erőt neki! Ha megteszed ezt, többé nem leszek a terhedre.

Thanar istene meghallgatta druidája szavait. Fehér fény kúszott ki Thanar ujjai közül, és beáramlott Sungar testébe. Elégedettség és siker tükröződött a druida kisimult arcán. Mennydörgőbestiához méltón halt meg.

Sungar sápadtsága eltűnt. Felült, mintha akkor riadt volna álmából. Meglepődött ugyan, hogy egy elf nő áll mellette, de nem az volt a legmegdöbbentőbb élménye aznap.

Thanar eltorzult, élettelen testére nézett. Elrebegett egy imát a lelkéért, majd felállt, kézbe vette a csatabárdot, és újult lendülettel vetette bele magát a harcba. Még a tömlöcben szerzett sebei is begyógyultak. Apró hegek maradtak csak vissza. Egy határozott mozdulattal belemélyesztette a fejsze fejét a gólem arcába, örökre elcsúfítva Geildarr ifjonti vonásait.

•

– Fogd, és vidd el innen! – mondta Geildarr, miközben sajnálkozva nézte Runlatha Szívét.

– Hová vigyem? – kérdezte Ardeth.

– Vidd el a Zhentil-várba, és add Fzoul kezébe! Magyarázd el neki, hogy mi történt itt!

– Ahogy parancsolod – mondta engedelmesen Ardeth, de Geildarr felfedezte az örömet a hangjában.

Ardeth két kézzel nyúlt Runlatha Szívéért. Elindult a titkos folyosót rejtő könyvespolc felé, de egy gnóm állta az útját. Vörös ruhát viselt, és a kalapját enyhén oldalra csúsztatta a fején.

Pillanatra mintha megállt volna az idő. Senki sem moccant, senki sem beszélt. Végül Moritz törte meg a csendet.

– Végre felfeditek a valódi szándékaitokat – vigyorgott a gnóm.

Ardeth megfordult, és oldalra vetődött, kezében a drágakővel. Be akart ugrani az asztal árnyékába, de Moritz egy varázslattal eltüntette.

Ardeth macskaügyességgel ért talajt. Megfordult, és a gnómra nézett, pontosabban annak kicsiny árnyékára. Moritz könyörtelen tekintete azonban a tudtára adta, hogy felesleges próbálkoznia. Ardeth elhátrált, egészen a fal mellett sorakozó könyvespolcokig. Zihálva vette a levegőt. Előbb a szoba sarkaiba, majd Geildarra nézett. Persze nem a férfi érdekelte, csak árnyékok után kutatott. A szeme végül az előtérre vezető vasajtón állapodott meg. Még mindig ádáz csatazaj szűrődött be kintről.

– Mit jelentsen ez, Moritz?! – csattant fel Geildarr.

– Csak látni akartam, hűek vagytok-e – felelte a gnóm, majd a varázspálcáját pörgetve elindult Ardeth felé. – És igen, te hű maradtál Fzoulhoz. De ami Ardeth-t illeti... ő tudja, hogy kit illetnek a netheri mágikus tárgyak, nem igaz? – a gnóm elégedetten, gonoszul vigyorgott. – Nyisd ki a szemed, Geildarr!

Moritz elmondott egy varázslatot. Geildarr alig akart hinni a szemének. Ardeth hófehér arca sötétté változott, mint a déli népeké. Mézszínű haja feketébe csapott át. Majd ez az illúzió is szertefoszlott, és egy kislány jelent meg Ardeth helyén. Sötétség szivárgott a hajából, amely elillant a levegőben. Runlatha Szíve még fényesebben ragyogott sötét kezében, akárcsak egy fényes csillag a szürke égbolton.

Árnyékok gyűltek a drágakő köré, hogy beburkolják. Az ereklye besüppedt Ardeth testébe, a szíve helyére. A fénye ettől mit sem halványodott, továbbra is fényesen izzott árnyékbörtönében.

– Persze, korábban is leleplezhettem volna, de Sememmon azt kérte, győződjek meg a hűségedről – mondta Moritz.

Geildarr arca eltorzult haragjában és szégyenében. Hogy csaphatta be ennyire a lány? Hogy téveszthette meg oly sokáig? Látni sem akarta, de nem tudta levenni róla a szemét. Hogy titkolhatta el eddig, hogy ő egy árny? Egy árny! Egész idő alatt az Árnyékbirodalomnak kémkedett.

Nem csoda hát, hogy a seregei nem tudtak meglepetésszerű csapást mérni rájuk a Bukottföldeken.

Pedig úgy gondolt rá, mint Sememmon Ashemmire. Azt hitte, megbízható társra talált benne. Azzal vívta ki a bizalmát, hogy elhozta neki az áruló törpe fejét, majd pedig minden feladatot elvégzett neki, amit csak kért tőle.

Micsoda bolondot csinált belőle! Nem, micsoda bolondnak tüntette fel!

Felemelte a kezét, és nyílvesszőt röpített Ardeth felé, de a lány félreugrott előle, így a lövedék a könyvespolcba fúródott. Ardeth a folyosó felé menekült. Geildarr kiejtett egy hatalomszót, ami az összes ajtót és ablakot lezárta azon a szinten.

Üldözőbe vette a lányt, de Moritz az útját állta.

– Sememmon küldi – egy tőrt dobott oda Geildarrnak. A varázsló azonnal felismerte. Ugyanaz a csontkés volt, amely még a Nagy Féreg kincsei közt találtak, és amellyel Ardeth megölte Arthus Tyrrellt.

Ardeth árnyékot keresett, melynek segítségével átléphetne az árnyéksíkra, hogy azután az Anauroch-sivatagba, az Árnyvárosba vigye Runlatha Szívét. Akkor örökre elveszne az ereklye.

Ardeth szürke füstcsíkként rohant végig a folyosón. Nem törődött a felhalmozott, értékes kincsekkel, nem érdekelte, hogy mit tör össze menekülés közben. Geildarr követte, és minden egyes törött ereklyével csak tovább nőtt a haragja. Runlatha Szíve még mindig izzott Ardeth testében.

A lány egyetlen ajtóval sem próbálkozott, a folyosó vége felé rohant.

Elérte a vasajtót. Miközben a zárral matatott, Geildarr utolérte, a csontkéssel a kezében.

•

Ki vagyok én?

Mi vagyok én?

A harag megtisztította Vellt. Mindent megértett. A világ vége ott húzódott, ahol érzékelésének határa. Semmi más nem létezett, csak amit látott és hallott. Amikor emberi gondolatai kerültek felszínre, összezavarodott, de a harag gyorsan kisimította a ráncokat. A behemót dühe mindent elnyomott, és visszaszorította a barbár harcost.

Egész csorda dübörgött az elméjében. Az összes behemót jelenlétét érzékelte, akik vele együtt harcoltak az utcákon. Amikor meghalt közülük egy, azt a saját halálaként élte meg.

Ki vagyok én?

Ki voltam egész életemben?

•

Thluna, Kellin és Sungar csatabunkóval, karddal és csatabárddal aprította a fémgólemet. Lanaal, aki nem tehetett kárt benne, félrehúzódott az útjukból, hogy ne zavarja őket a harcban.

Kellin beékelte a kardját abba a résbe, amit még Sungar nyitott a gólem vállán, és egy erős rántással kitépte a karját. A testrész hangos csattanással esett a padlóra. Sungar észrevette, hogy a gólem szeméből sütő bíbor fény halványodik. Úgy döntött, elcsalja a kreatúrát a lépcső aljára.

– Most! – kiáltotta. Thluna abban a pillanatban teljes erőből hátba vágta a gólemet. A lény a karja nélkül nem tudta megtartani az egyensúlyát, ráadásul a testét mozgató mágikus erő is gyengült, aminek az lett az eredménye, hogy leszánkázott a lépcsőn. Kellin megveregette Thluna hátát, miközben Sungar és Lanaal már a vasajtónál foglalatoskodott.

Mielőtt közelebbről megvizsgálhatták volna a zárat, az ajtó nagy erővel kivágódott. Egy kövér, bíborszín köpenybe öltözött varázsló és egy füstszerű, árnyéklény bontakozott ki előttük. Ádáz közelharcot vívtak egymással. A különös teremtmény teste mintha homályból lett volna, noha alakja egy emberi nőre emlékeztetett. Sungar és Kellin természetesen felismerték benne Ardeth-t.

Geildarr földre vitte, és a szőnyeghez szegezte. Ardeth ide-oda vonaglott. Próbált kiszabadulni a varázsló teste alól. Geildarr beledöfte a csontkést a lány vállába. Ardeth földöntúli sikolyt hallatott. A kés felsértette árnyéktestét. Geildarr kitépte a kést a sebből, és alatta valamiféle sárgás villanást látott.

Értetlenül nézett a késre. Évekkel korábban maga vizsgálta meg, és közönséges pattintott csontfegyvernek találta. Értéktelen emlék volt csupán, ahogyan egyszer Moritz is nevezte.

Hirtelenjében mindent megértett. Valószínűleg Sememmon töltötte fel mágikus energiával. Szóval Moritz ezért gúnyolódott rajta annyit.

Sememmon minden bizonnyal napfénnyel töltötte fel a kést.

Sungar és a többiek döbbenten nézték, amint Geildarr újra és újra lesújt a csontkéssel, mint aki elveszítette az eszét. Ardeth minden egyes csapás után hangosabban sikoltott fájdalmában. A mágikus fegyver elemésztette árnyéktestét. Idővel ragyogó napsütés töltötte be a helyiséget.

Geildarr végül Ardeth arcába mélyesztette a fegyvert. Az árny teste semmivé foszlott alatta. Geildarr a szőnyegre huppant, arccal előre. Csupán egy fekete tócsa látszott alatta.

Runlatha Szíve kigurult alóla, a vasajtó felé. Mielőtt azonban a Mennydörgőbestiák magukhoz vehették volna, egy új alak tűnt fel az ajtóban, és gyorsan felvette a földről.

Egy magas, fekete hajú férfi, aki hosszú, kék köpenyt viselt. Hosszú varázsbotot tartott a kezében, egy fekete denevérrel a végén. Tekintélyt parancsoló, királyi testtartással állt az ajtóban. Nyugodtság és elégedettség sugárzott belőle.

Kellin, Thluna, Sungar és Lanaal természetesen harcra készen álltak, de nem tudták, ki az ellenség.

– Megölhetitek Geildarrt, ha akarjátok – mondta az idegen kellemes, mély hangon, és Sungarra nézett. – Minden jogotok megvan hozzá, és én nem állok az utatokba. De egyvalamit ne feledjetek: ő irányítja ezt a várost, persze a Zhentarim kénye-kedve szerint. Ha tudomást szereznek a történtekről, nem lesznek túl boldogok. Geildarrnak négy vagy öt napja van hátra, és ahogy ismerem, ez alatt az idő alatt végig rettegve keresi majd a menekülés lehetőségét. A Zhentarim azonban nem szereti a kudarcot. Nem lehet meggyőzni őket, és nem lehet elbújni előlük – gúnyos hangon felkacagott –, legalábbis Geildarr nem tud. Sungar törzsfőnök, mindaz, amit ebben a tömlöcben elszenvedtél, semmiség ahhoz képest, amit Geildarrnak kell majd kiállnia Fzoul kezei közt.

Geildarr térdre emelkedett, és a varázslóra nézett.

– Kérlek, segíts rajtam, Sememmon! – méltóságteljesen, tisztelettudóan ejtette ki a varázsló nevét. A név hallatán Kellin összerezzent. A Sötét-erőd egykori ura elégedetten mosolygott.

– Tán nem kaptál elég esélyt? – kérdezte, és a földhöz szögezte Geildarr köpenyét a varázsbotjával.

– Kérlek! – könyörgött Geildarr. Leborult Sememmon lába elé. A homlokát a földhöz érintette, a denevéres varázsbot előtt. Ha a barbárok sejtették volna, hogy az előttük álló varázsló mekkora hatalommal bír, talán ők is csatlakoztak volna Geildarrhoz. – Bármit megteszek, amit csak kérsz – folytatta Geildarr. – Védelmezz meg, és én...

– Tartogasd a szavaid Fzoulnak, bár ő sem hallgat majd meg – szakította félbe Sememmon.

– Runlatha Szívét! – szólalt Thluna váratlanul.

– Mit akarsz vele? – vakkantotta Sememmon.

– Szükségünk van rá. – Thluna tenyere viszketni kezdett.

– Nem, barbár barátom. Nem adhatom – mondta a varázsló, és a drágakőre nézett. – Most, hogy végre netheri mágiát tarthatok a kezemben, többé nem eresztem.

Geildarr lenyűgözve hallgatta Moritz fenyegetéseit, Sememmon alakjában. Megfogta, és erősen szorította Sememmon varázsbotját.

– Nem engedhetjük, hogy elvidd! – mondta Sungar rideg, kemény hangon.

– Nem állíthattok meg. Tekintsétek ajándéknak, hogy életben hagylak titeket. De csak mert jó kedvem van. Majdnem mindent véghezvittetek, amit akartatok. Az istenetek elégedett lehet.

Geildarr a barbárok felé fordult.

– Fogjunk össze és győzzük le együtt! Ő nem varázsló, csak... annak néz ki. Ő csak egy gnóm, aki Sememmon alakjában mutatkozik! Ez csupán illúzió! Egy nyamvadt kis gnóm!

Sungar, Thluna, Kellin és Lanaal zavartan néztek egymásra. Igaz lenne?

Moritz ugyanúgy kacagott, mint Sememmon.

– Hát nem szánalmas ez a vergődés? – lenézett Llorkh polgármesterére. – Elmeséltem már neked, hogy mi történt, amikor Manshoon egyik klónja megtámadott a Manshoon háborúban? Kitéptem a szívét!

– Azt Sememmon tette, nem te, Moritz!

– Ég veled, Geildarr! Üdvözlöm Fzoult. És Cyricet is, ami azt illeti – a varázsló mosolygott, és gúnyosan integetett.

A következő pillanatban fölbe gyökerezett a lába. Értetlenül ráncolta a homlokát, mert nem tudott teleportálni.

– Nem csak Sememmon ért a mágiához – mondta Geildarr, és belemélyesztette a kését a varázsló gyomrába. Az illúzió szertefoszlott, és a következő pillanatban egy vörös ruhás gnóm jelent meg Sememmon helyén. Az egyik kezében egy sétapálcát, a másikban Runlatha Szívét tartotta. A vállából kiálló késre meredt. Vér csöpögött a padlóra.

– Támadás! – kiáltotta Geildarr.

Mindenki Sungarra nézett. A törzsfőnök meglendítette a csatabárdot, és lesújtott Moritzra. A gnóm maga elé tartotta a sétapálcáját. Sikerült hárítani a csapást, de a pálca kettétört.

Sungar valami különöset érzett. Új energia tombolt a csatabárdban. A fegyver hosszú-hosszú évek óta közel került Runlatha Szívéhez.

Moritz sebesen hátrált, és visszatáncolt a vasajtó mögé. Elrebegett egy varázsszót, és eltűnt szem elől, a mágikus ereklyével együtt. A kalapja leesett a fejéről, és ott maradt a padlón. Sungar értetlenül nézett körbe.

– Nem tud kijutni a toronyból. Csak láthatatlanná változott! – magyarázta Geildarr.

Halk lábdobogás hallatszott a folyosó közepe felől. Moritznak át kellett ugrani a levert dísztárgyakat. Thluna és Sungar habozás nélkül utána iramodtak.

– Hová mehet? – kérdezte Kellin.

– Próbál kimenekülni, különösen most, hogy megsebesült – felelte Geildarr, miközben talpra állt. – Kimegy az erkélyre, vagy a könyvespolc mögötti titkos járaton át menekül.

Lanaal felemelte a kardját, és Geildarr torkának szegezte a hegyét.

– Egyetlen hang, és elvágom torkodat – mondta.

– Rendben – bólogatott Geildarr. – Mondd csak, hogy keveredett egy elf ezek közé a barbárok közé? – kérdezte.

– Különös idők járnak – felelte.

– Emlékeztetsz valakire. Egy elf nőre, akit Ashemminek hívtak. Ismered?

Lanaal nem felelt. Nekinyomta a pengét Geildarr torkának. Felhasadt a bőre és kicsordult a vére.

Geildarr a szőnyegen lévő sötét foltra nézett. Nyugtalanító gondolata támadt. Ha valóban olyan bátor lenne, hagyná, hogy az elf megölje. Elvégre Shaquintar, Runlatha zsarnok varázslója is meghalt Netheril bukásakor.

Szerencsés bolond.

•

Valami űzte-hajtotta Sungart. A csatabárd adott neki új, addig ismeretlen erőt. Sok száz csatában forgatta élete során, de ehhez foghatót még nem érzett. Feltöltötte és ösztökélte. Egyesült a fejszével, és egyként harcoltak. Úgy érezte, hogy Berun és Uthgar ott van vele, és mindenki más is, akik valaha kézbe vették a fegyvert.

A folyosó végén nekiütközött egy láthatatlan asztalnak. Egyenesen belerohant. Gyomorszájon találta, és kétrét görnyedt. A csatabárd kiesett a kezéből, és egészen a szoba közepéig repült.

Gyenge szellő suhant be a szobába az erkélyről. A falak mentén könyvespolcok sorakoztak. Sungar sosem látott még annyi könyvet. Az egyik könyvespolc kifordult a helyéről, felfedve egy titkos járatot.

A csatabárd nyele rezgett a földön.

Sungar átugrotta a láthatatlan asztalt, és felvette a fegyvert a földről. Elindult, hogy kövese a gnómot a járatban. Ekkor Kellin és Thluna utolérték, és félrelökték az asztalt az útból.

Sungar már a titkos folyosó bejáratában állt, de a csatabárd ellenállt. Másik irányba húzta.

Sungar engedelmeskedett a fegyver akaratának, amelyik a terem egyik sarkába mutatott, közvetlenül az erkély mellett.

A csatabárd feje izzani kezdett. Vörös energianyaláb indult el a sarok felé, és összekacsolódott Runlatha Szívével. Ahogyan a Menedékben is történt, a két mágikus tárgy együttes ereje megszüntetett minden illúziót, láthatóvá tett minden láthatatlant. Moritz a könyvespolc előtt állt. Szenvedett vérző sebétől, miközben kétségbeesetten szorongatta Runlatha Szívét.

Sungarra nézett, és megcsóválta a fejét.

– Sememmon bosszús lesz – mondta, és minden erejét megfeszítve az erkély felé rohant.

Sungar magasra emelte a fejszét, és úgy indult utána. A gnóm leugrott az erkélyről, így Sungar csapása csak a korlátot találta el.

Thluna és Kellin máris ott termettek mellette. Sungar elégedetten emelte fel a csatabárdot. Véres volt az éle.

Runlatha Szíve ott hevert előtte, egy lemetszett, apró kis kézben.

Kellin áthajolt a korláton. Még éppen látta, amint egy kis alak eltűnik a kavargó porban. Vércseppek hullottak alá a nyomában.

Sungar felvette a gnóm kezét az erkély padlójáról, és kivette a tenyeréből a drágakövet. Melegség áradt belőle. A szeme elé emelte, mintha vizsgálgatná. Thluna és Kellin felé fordult.

– Elárulja nekem valaki, hogy mi a mennydörgés ez? – kérdezte.